2017. 08. 24.

Vajon ez a poszt még belefér?

„Még belefér?” Egyszerű mondat, igaz? A minap Anna and the Barbies koncerten voltam, ahol nagyon sokszor elhangzott ez a kérdés különböző kontextusokban. Persze nyilván hangzatos és jól fel lehet vele húzni a közönséget még néhány szám erejéig. De vajon csak ennyit szerettek volna vele elérni? Bevallom, nemigen ismerem az együttest, de az alapján, amennyi eddig hozzám eljutott Pásztor Anna életútjából és szemléletéből, nem is én lennék ha nem gondolnék arra, hogy valami filozófiai háttér is van e két szó mögött. No de mire is gondolok? Azt hiszem, aki ismer, már sejti, hogy mit fogok írni a következő sorokban. Röviden megfogalmazva: ez a két szó maga az élet.
Mindnyájan tele vagyunk gátakkal. Ezek a jól megszokott mederben tartják életünk kis csatornáját, patakját, folyamát – ki mekkora teret enged ennek a hömpölyögni akaró valaminek. De néha aztán a körülmények rákényszerítenek, hogy lebontsunk ezekből néhányat, és olyankor félve szedjük ki belőle a köveket, nem tudván, milyen utat tör magának a szabadon engedett víz. Aztán legtöbbször ráeszmélünk, hogy nem is olyan rossz dolog engedni egy kicsit ezeken a szorító határokon. És egyre gyakrabban azon gondolkodunk, kivegyünk-e még egyet azokból a kövekből. Vajon még belefér? Belefér abba a képbe, amilyennek elképzeltük azt a valamit, amit az életünknek nevezünk? Vajon elbírják azok a keretek, amiket az elveinknek hívunk? Nagyon vágyunk rá, de mi lesz, ha megtesszük?  Be tudjuk-e szorítani a kínkeserves munkával egybekapargatott énképünkbe? Belefér-e?
Belefér, hogy esernyő híján bőrig ázva sétálj, ahelyett, hogy megállnál egy száraz kapualjban? Belefér felülni egy repülőre? Belefér, hogy otthon aludj a délelőtti előadások helyett? Belefér egy kib*szott nagy tű a vénádba, hogy segíts másoknak? És felmászni a Szabadság hídra még belefér? Belefér egy szigorlat úgy, hogy az anyag ötödét meg sem nézted? Belefér még egy Fény a haverokkal, mikor már így is szédülve guggoltál a vécé fölé pisilni?  Belefér, hogy gumikötéllel a lábadon ugorj le egy hídról sikítva? Öt fiúval sörözni egy medencében egyedüli lányként még belefér? És 1200 km-t biciklizni egyes egyedül? Belefér egy csók, mikor tudod, hogy úgysem lesz több? Vagy még egy egyéjszakás kaland is? Belefér pornóra maszturbálni? Egyáltalán belefér maszturbálni? Vagy úgy egyáltalán feltenni nyíltan ezt a kérdést? Belefér egyedül borozgatni egy rumlis szobában? Belefér nem leütni egy legyet, csak kiengedni az ablakon? Belefér szelektíven gyűjteni a szemetet? Belefér mindig megkóstolni azt az ételt, amit nem szeretsz, hátha most már mégis? Belefér egyedül tombolni egy rock-koncerten, ha már nem jött össze társaság? Belefér elsírni magad a Titanicon? Belefér hidegben a szabad ég alatt aludni, hogy nézhesd a csillagokat? Belefér egy szál cigi?  Vagy még egy füves is? Belefér sok ember előtt vitába szállni az igazadért? És előadást tartani a nagyközönségnek? Belefér, hogy másokat arra a tudásra taníts, amit már legszívesebben te is elfelejtenél? Belefér egy év bunkó hallgatás után levelet írni a mentorodnak, hogy segítsen? Belefér felhagyni a diétát, mert vendégségben vagy? Mondjuk ez a többségnek könnyű kérdés, talán nehezebb az, hogy: nem enni vendégségben, hogy tartsd a diétád, belefér? Elmenni futni, hogy jobban érezd magad, belefér? Tán még egy félmaraton is? Megnézni egy elgondolkodtató filmet belefér? Netán utána gondolkodni is rajta? Belefér utánanézni, hogyan kell tartani egy állatot, mielőtt hazaviszed? És belefér felelős szavazóként egy kicsit beleásni magad a politikába, mielőtt ikszelsz egyet?
Ezek egyszerű eldöntendő kérdések. Mégis, ha jobban megfigyeljük (akár saját válaszainkat is), rájövünk, hogy nemcsak kétféle reakció létezik rájuk. Lesznek persze határozott igenek, meg felháborodott nemek. De lesznek, akik hezitálnak. Ők valahol belül már érzik, hogy az igazi kalandok felé az út ezekkel az igenekkel van kikövezve, csak félnek rálépni. Lesznek még azok, akik bármilyen jó embereknek is tűnnek, valójában hazugok. Az ő határozott igenjük puszta szájhősség, felháborodott nemük pedig puszta képmutatás, ha a tetteiket látnánk, éppen az ellenkezőjét tapasztalnánk. Aztán lesznek az örökös kiskapukeresők, akik eme egyszerű kérdésekre is a jól bevált „attól függ” választ adják. Ugyan mitől? Hogy langyos-e az az eső? Vagy részeg vagy-e a Szabadság hídon? Ezek a kérdések nem önmagukban fontosak. Tulajdonképpen összefoglalhatók egyetlen (önmagában túlságosan elvont és elcsépelt) kérdéssé: Belefér-e kilépni a biztonságosra szerkesztett komfortzónádból, hogy egy kicsit kinyíljon a világ? Tudod, hogy élj egy kicsit.
Nem véletlen szokták azt mondani, hogy a nagybetűs ÉLET. Ezt sokan félreértelmezik. Mert nem attól lesz nagybetűs, hogy az ember felnő, és kirepül a szülők védőkarmai közül. Élete mindenkinek van. Ahhoz, hogy nagybetűssé tegyük, valami plusz kell. No de ezt a pluszt nem az általunk felállított határok adják. Inkább akadályozzák annak a valaminek a hozzáadását. Nem a keretek azok, amelyeknek a mederben kell tartania a folyót. Ezekkel a fix falakkal csak egy lassan csordogáló kisbetűst tudunk létrehozni.  Ha igazán élni szeretnénk, csak mobil gátakkal dolgozhatunk.  Hogy mennyire hagyjuk csapongani, persze így is rajtunk múlik. Nem szabad hagynunk, hogy zabolázatlanul száguldjon a vesztébe, de ha nem engedjük kalandozni, később egy egyenes, ámde apadozó kis erecskére tudunk csak visszatekinteni egy kanyargós, emlékektől duzzadó meder helyett. Nemrég megütötte a szememet egy sörös dobozon a cég szlogenje: „Annyi a világ, amennyit beletöltesz.” És milyen igaz! (Már ha nem alkoholizmusra buzdításként értelmezzük, mint kedves sörözőtársam. xD) Mert ha mi nem, ugyan ki tölthetné meg élettel a saját kis világunkat?